Imádok. Egyszerűen ez amit akár egész álló nap képes lennék megállás nélkül folytatni.

Fogni egy üres excel táblát, beírni a napokat, dátumokat, szépen kicsinosítani, kiszínezni és osztani benne széjjel a teendőket. Igen, képes lennék 3-4 oszlopba 3-4 embernek is betervezni mindenféle feladatot, de most elsősorban az Angliába költözésünket tervezgetem. És most imádom.

Meg is terveztem mától egész karácsonyig, melyik nap mit teszek az álmom, a vágyam, Anglia elérése érdekében. (Nem, nem publikus, mert sok benne a bizalmas és munkához kötődő dolog.)

Bár be kell ismernem, hogy az elmúlt hetekben kissé meginogtam. Ahogy a férjem egyre inkább hajlik rá, bennem komolyan elindultak a kételyek. Megtehetem-e a gyerekemmel, hogy kiszakítom a környezetéből, a nyelvből (amit annyira imád, és olyan érzéke van hozzá)? Megtehetem-e mikor magam is bizonytalan vagyok?

Honnan ered a bizonytalanság? Elkezdtem az állásokat nézni. Angliában és Magyarországon is. Magyarországon jelentkeztem egy párra, igazából inkább csak visszaigazolást szeretnék, hogy nem csak az én fantáziámban él az, hogy 42 évesen esélytelen lennék. De ahogy az angol hirdetéseket nézem, olvasom, hogy tanuljam a nyelvezetét, úgy bizonytalanodom el, hogy vajon valóban képes vagyok-e azokra a feladatokra? Tudnék-e eredményt hozni az engem alkalmazó cégeknek? Felvenném-e magam bárhova is?

És meg is érkeztünk a kedvenc problémámhoz: a hiányzó önbecsüléshez.

Gyorsan elő is kaptam a polcról az Önbecsülés című könyvet, és odaraktam az éjjeliszekrényemen sorakozókhoz: ezt márpedig még ősszel a nyáron elolvasom. Egyszer már sikerült a dühömet egy önsegítő könyvvel helyre rázni, miért ne sikerülhetne az önbecsülésemet is a helyére tenni?