A hangulatokhoz hozzátartoznak a dalok. Ma ez. 

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen...

Tíz éve született a fiam. Na jó, nem napra pontosan, de 2004-ben.

Megmondjam? Nem így képzeltem. Nem egy vidéki panel 9-ik emeletére terveztem... Nem ilyen reménytelenre és kilátástalanra terveztem.

Magamat láttam tíz év múlva - de nem itt...

Még csak negyvenkét éves vagyok. Még legalább húsz évig dolgozni fogok, és még legalább tizet rá fogok húzni. Ha kihúzom addig.:)

Harmadszor indulok útnak. Mindháromszor Anglia a cél, de ilyen eltökélt sosem voltam. Először teljesen véletlenül keveredtem ki, nyugodtan mondhatjuk, hogy jókor voltam jó helyen, és meghallotta Anyu, hogy valaki keres bébiszittert (akkor még itthon így hívta mindenki), és én megpróbáltam. Akkor másfél évig voltam au-pair Londonban. Hazajöttem, mert nem láttam karriernek, hogy más gyerekére vigyázzak. És egy év hátra volt a fősuliból. Nem voltunk még az EU tagja, esély nem volt legálisan kint dolgozni. Férjhez meg nem tudtam másfél év alatt menni:)).

Másodszor huszonöt-hat évesen készültem. Ismét au-pairnek, hogy majd onnan könnyebben tudok más munkát találni. Ekkorra már két diplomám volt. Már megvolt a fogadó család, a buszjegyet kellett volna megvenni pénteken, hétfőre vártak. Gyáva voltam, féltettem a szaros kis dolgaimat itthagyni. Nem volt több cuccom, mint az albérletben az a 8-10 papírdobozba csomagolható tárgy. Nem bíztam a fiúban, hogy utánam jönne... A szaros kis tárgyakhoz ragaszkodtam, nem mertem pénteken felmondani a munkahelyemen és hétfőn elindulni. Megbántam...

Most a legnehezebb elindulnom. Van egy hitellel terhelt lakásom (jó sok deviza-adósság), szépen berendezve, minden bútor saját benne, szeretem. Van egy férjem, jól-rosszul működő vállalkozásunk mindkettőnknek. És van egy tíz éves fiunk. 

Sokszor érzem, hogy túl sok a tárgyam. De mégsem fogok most meghátrálni. Nem a tárgyakhoz, hanem a jobb és nyugodtabb élethez fogok ragaszkodni...

Valaki belőlem már útra vált... a jobbik részem...