Ma egy újabb ismerősnek mondtam el kivándorlási terveimet. Rögtön hozzátéve, hogy nem publikus a dolog, de ebben a gazdasági környezetben nem lehet sem megélni, sem vállalkozni, a gyereket pedig nem akarom ebben a rendszerben taníttatni, szóval nem publikus, mert nem biztos, hogy összejön, hogy sikerül.

Ilyenkor mindig azokra az emberekre gondolok, akiknek ez volt a végső választása, és mindent felégetve a háta mögött ment ki. Náluk nem volt kérdés.

Tenni vagy nem tenni... Menni vagy nem menni... "Akinek alacsony az önbecsülése, problémának éli meg, ha döntenie, választania kell különböző alternatívák között. Hiszen a választás azt jelenti, hogy kizárom az egyik lehetőséget. De az alacsony önbecsülésű emberek túlságosan is félnek a tévedéstől.

Holott mindegyik elhatározás előnyökkel és hátrányokkal járhat, ahol semmi sincs előre eldöntve. Ezzel szemben a választásunk jó vagy rossz voltát gyakran az dönti el, értelemszerűen utólag, hogy milyen erőfeszítéseket teszünk a megvalósítása érdekében. Semmi sincs előre megírva: mi alakítjuk a jövőnket." (André és Lelord: Önbecsülés)

Nem állítanám, hogy alacsony az önbecsülésem, de azt sem, hogy magas lenne. De hogy a férjem nem érzi a döntést magáénak, az lelkiekben nagyon hátráltat. Mert még mindig ott tart, hogy majd meglátjuk... Majd ha lesz vevő. Majd ha lesz munka kint. Ugyanakkor azt is tudom, hogy a költözéseinkhez kapcsolódó döntést mindig én hoztam meg, és ő mindig jött utánam.