Most már tudjuk, és ennyivel előrébb vagyunk, a gyereket nem vették fel a gimnáziumba. Nem, nem vagyunk elkeseredve, láttuk - látjuk az előnyét-hátrányát annak is, hogy marad ebben az általános iskolában, ahova most jár. Marad. Marad? Egy darabig mindenképp.

Írtam már, hogy 2015-ben minden tevékenységünket online vonalra tereljük, ami azt jelenti, hogy férj is itthon, azaz nem itthon, hanem egy közelben bérelt kis iroda-raktárban fog dolgozni. Tehát én fel tudok szabadulni, mert férj ellátja a gyereket, ha kell.

Tele az internet azzal a hírrel, hogy majd hetedikben majd egy alkalmas kompetencia teszt alapján megmondják a gyereknek, hogy hol tanulhat tovább (!). Szóval nem vagyok benne biztos, hogy én ezt meg akarom várni. Még annak árán se, ha a tescoban kell polcot pakolnom.

Ami még nagy dillema számomra - számunkra az az itthoni lakás.

Egy vidéki panellakást képzelj el, amit tíz millióért vettünk. 3 volt a tőke, 7 millát a banktóbl vettünk fel - persze, hogy frankban. Azóta már egyszer előtörlesztettünk 3,9 milliót, és hetedik éve fizetjük a kamatot és a tőkét is. Mostani tartozásunk 9 millió, a havi részlet 60 ezer. A lakást eladni ma is csak 10-11 millióért tudjuk (hiába költöttünk rá legalább 1 millát: ablak és ajtócsere, parketta felújítás stb.). 

Ez szívás. Eddig úgy voltam vele, hogy ha albérletben laknánk, egy ugyanekkor a lakás (2,5 szoba) bérleti díja is lenne legalább ennyi. Így a hitellel meg legalább a gyerekem zsebébe dobálom a pénzt, hiszen egyszer majd az övé lesz.

Szóval ez elég nagy gond, mert nem akarnánk eladni - mert mínuszba kerülnénk, és az elmúlt év legalább 8 millás befizetése is ugrana a bokorba...

Kiadni talán ki lehetne 50-60 ezer forintért (71 nm, a környéken mennek ennyiért a lakások), az fedezné a hitelt és nyilván a bérlők fizetnék a rezsit. És akkor kint csak a kinti életet kellene megfinanszíroznunk, esetleg arra tőkét gyűjteni, hogy ha egyszer kell, ezt a panelt fel lehessen újítani.

Igen, lehet, hogy a bátorságunk hiányzik, hogy belevágjunk. Én 43, a férjem 49 éves. Nagyon nehéz beletörődni, hogy itthon már nem terem babér, nem tudunk elhelyezkedni, és a vállalkozásainkat is egyre több teher és szabályozás nyomasztja és lehetetleníti el.

De vajon bele tudnánk-e szokni abba, hogy kint olyan munkát végezzünk, amit még soha? 

Jaj, nagyon nehéz ez.

És megint a lakás. Itt van összehordva életünk a lakásban. Minden egyes bútort külön-külön szeretünk... Kivinni magunkkal mindent... hááááát, az sem egy olcsód dolog.